Első fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az első fejezetet! Remélem elnyeri a tetszéseteket. :)

A kommentekkel ne fukarkodjatok, bátran írjátok le a véleményeteket. :)

Jó olvasást!

1. fejezet- Múlt

1944. július 29- Lyon

      A whisky-s pohár hangos csattanással ért földet, a konyhában üvegszilánkok szóródtak szét a padlón.

- Ezt nem engedem!- kiabált az öreg, majd felkapta az újságot és az orrom alá dugta- Ha az USA is beszáll a háborúba, semmi esélyünk, érted? Nem akarom, hogy belépj a hadseregbe, mentősnek pedig főleg nem.

      Elvettem az újságot és a dátumra pillantottam. Mai. „Mi lesz Franciaország sorsa?”- olvastam a nagybetűs címet. Alatta két oszlopból álló cikk, melyet Chris Philibert írt.

- Sokakat foglalkoztat az a tény, hogyha Amerika belép a háborúba, rettenetes pusztítást végez majd- kezdtem hangosan olvasni.- Ez vajon tényleg tény? Vagy csak egy kérdés, melyet mindenki föltesz magának? Vagy csak a sajtó újabb kitalációja? Nem, ez sajnos biztos. Világszerte állítják meg a náci mozgalmakat titokzatos katonák. Kilétük ismeretlen, fegyvereik tökéletesek, ütésük halálos. Talán ez a három dolog jellemzi őket leginkább.

- Fiam, ezek ölésre kiképzett katonák. Nem hagyom, hogy odamenj és megölesd magad- mutogatott apám haragosan az ajtó felé.

- Neked se tenne jót- Szólt közbe anya, aki eddig csendben hallgatta a vitánkat.- Nem szeretném ha életeket vennél el.

- De…én életeket menteni megyek oda! Minél több katonát mentek meg, annál nagyobb esélyünk van a győzelemre- kiabáltam.

      Szüleim megadóan sóhajtottak, ám ahogy rájuk néztem, tudtam, hogy korántsem nyertem meg az ügyet. Bátyám lépett be az ajtón. Lesütöttem a szemem és reménykedtem abban, hogy nem hallotta a beszélgetést. Ránéztem Blaise-re, az arca komor volt.

- Blaise? – fordultam bátyám felé, de ő nem figyelt rám. Szúrós tekintettel nézett apámra.

- Beszélnünk kell- mondta hideg hangon.

Csodálkozva néztem szüleimre majd Blaisre. Nem értettem mi folyik közöttük. Felálltam. A tekintetem végighordoztam a jelen lévőkön. Mindenki szeméből más tükröződött. Aggodalom, Harag és…űr. Anya rettenetesen aggódott, apa még mindig dühös volt ránk, és Blaise…az ő szeme jég. Fekete pupillája űrként nyílt meg, de semmit nem tudtam belőle kiolvasni. Átrobogtam a konyhán és bevágtam az ajtót. Felrohantam a szobámba. Elővettem az orvosi ruhámat, majd egy bőröndöt is. Kivettem a legszükségesebb ruhadarabokat: pólók, nadrágok, túrabakancs. Benéztem az ágy alá és kihúztam egy cipős dobozt. Kivettem belőle a fegyvereket: puskát és késeket. Vissza akartam tolni a dobozt, de valamibe beleütközött. Odébb csúsztattam és ráakadtam egy fényképkeretre. Kihúztam, elállt a lélegzetem mikor rápillantottam a képre. „Henri.”-suttogtam. A szemem megtelt könnyel. Gondolatban visszautaztam a múltba, három évvel ezelőttig. Újra hallottam, ahogy nevet, ahogy a nevemen szólít, boldog születésnapot kívánva. Láttam magam előtt az arcát, ahogy megpróbálja anyámékat meggyőzni, hogy az orvosira menjek. „Hiszen én is oda megyek.”- mondta. Arcán elszántság tükröződött.

- Mondd haver, miért mentél el? Mit csináljunk ketten, Louis-szal? Megvárhattad volna, amíg én is a halálomon leszek-nevettem könnyes szemmel- De igen, beállok a seregbe, még ha az egész világ is haragudni fog rám- suttogtam. Megsimogattam a képet és betettem a bőröndbe.

A fegyvereket az övembe és a csizmámba csúsztattam, majd leültem, hogy írjak egy levelet a szüleimnek. Blaisenek nem szándékoztam bizonyítékot hagyni arról, hogy én valaha is az öccse voltam, tudtam, hogy ő mindig is gyűlölt engem, én pedig megvetettem őt pajzán életmódja miatt. A tollat belemártottam a tintába és a papírra helyeztem.

”Hőn szeretett szüleim!

     Minden féltésetek, haragotok ellenére én elmegyek.”

Felnéztem a papírról, az ablakon keresztül a kertre. A meleg évszak ellenére sok eső esett. Most is zuhogott. Az ablakban megpillantottam sápadt arcomat. Elmosolyodtam; az esőcseppek úgy gördültek végig az ablakon, mint megannyi könnycsepp. Hajam kócosan lógott, kék, sírástól duzzadt szemem szomorúan nézett a tükörképemre.

Visszasétáltam a székhez és újra a kezembe vettem a tolat. Nem voltam a szavak embere, sosem tudtam magam kifejezni, nem találtam a megfelelő szavakat. Ez most megmutatkozott, ugyanis azon az egy mondaton kívül semmi nem került a papírra. Inkább csak a sor aljára firkantottam a nevem és a párnámra helyeztem.

Odaléptem a bőröndhöz, összehúztam a cipzárt és a vállamra vetettem. Az ajtóból még visszafordultam és körbenéztem. A szoba olyan volt mintha laknának benne. Csak a legszükségesebb dolgokat pakoltam be. Lenyomtam a kilincset és kipillantottam. A folyosó kihalt volt. Kiléptem és behúztam magam mögött az ajtót. Csendben haladtam előre, féltem, hogy valaki szembe jön velem. Lesiettem a lépcsőn, be az istállóba, ügyelve, hogy lépteim ne csapjanak zajt. Magam nyergeltem föl barna telivéremet. Felültem és a hátsó kijárathoz ügettem.

Amint elhagytam az udvart, szabadnak éreztem magam. Pár száz méter után megálltam és visszanéztem a családi házra. Tudtam hogy a halálomba indulok, talán már ki is nyitottak nekem egy ajtót- a pokol vagy a menny hatalmas kapuját-, mondván, hogy a fiatalabb de Vaux fiú hamarosan csatlakozik hozzánk.

- Soha- sziszegtem- Előbb törlesztenem kell Henri haláláért.

Az arcom eltorzult a méregtől és a fájdalomtól. Megsarkantyúztam a lovat és elvágtattam a fehér függönnyé vált szakadó esőben.

Előszó

- Sosem gondolkoztam azon, mit csinálnék a helyében. Egy olyan ember helyében, aki mindent túlél, ennek ellenére védelemre szorul. Amerre jár barátság kötelek szakadnak el és ellenségek bukkannak fel. Példakép akartam lenni, olyan személy, akire felnéznek az emberek, akit istenként tisztelnek.

Ezt nem azért mondom el, hogy sajnálj, küzdeni pedig nem tudsz ellenem, nem tudsz nekem ellenállni ha egyszer meglátsz. Azt akarom, hogy érts meg engem, ahogy én is értelek téged, jobban mint hinnéd.

Tartalom

Miranda Reynolds Skócia szívében tengeti, nyugodt mindennapjait. Rendőri munkáját kitűnően végzi és az előléptetés is csak pár lépésnyire van tőle. Azonban a múlt sötét szellemeinek rajta akad meg a szeme. A segítség váratlanul érkezik és nem éppen olyan formában amiben várható lenne. Régi életével szakítani kell, elhagyni szeretteit és megküzdeni a felszínre hozott gonosszal. Ő azonban nem az a fajta lány aki megijed bármitől is, harcolni akar, kitartani a végsőkig és megvédeni másokat.

Edric de Vaux lassan, de biztosan kezdi érteni miért is került egy Orákulomokkal teli csarnokba, fent a mennyekben. Előző életéből egyetlen emléke sem maradt meg, de választania kell- vagy visszakapja az emlékeit, vagy megtudja mi is lenne a dolga. Hamar rájön, hogy a Paradicsom és a Purgatórium idősíkjai teljesen más ütemben haladnak. Míg Fent eltelik egy év, Lent eltelik tíz. Váratlanul kap 'társat', akit meg kell védenie, ám hozzá hasonló lánnyal még nem találkozott. Önfejű, makacs és semmibe veszi a tanácsait.

Sorsuk azonban akaratlanul is összefonódik, amikor Edric megmenti Miranda életét. Átértékelik a múltat, a jelent és a jövőt. Tudják, hogy szükségük van egymásra, ezt azonban nem vallanák be saját maguknak sem.

Vajon elboldogul-e két különböző lélek egymással? Sikerül-e minden szeretett embert megvédeniük? És a legfontosabb, sikerül-e elég gyorsan rájönniük, hogy ki és miért kezdte el üldözni Mirandát?

Első bejegyzés^^

Sziasztok!

Ez az első blogom, de remélem sikerül a legjobbat kihoznom magamból. :) Az írás már régóta foglalkoztat engem. Kisebb koromban, ugye mint minden gyerek, nem leírtam és átgondoltam egy-egy történetet, hanem eljátszottam. Ez a felsőbb évfolyamokban már nem volt helyes, így inkább csak néha elkalandozott a figyelmem és mondjuk egy könyv vagy egy film folytatásán kezdtem el gondolkozni. Majd jöttek azok az órák, amelyeken fogalmazást kellett írni. Ilyenkor csak úgy jött az ihlet, bármilyen címet adott is meg a tanárnő, én mindenre tudtam egy jó hosszú történetet írni. Aztán most, mikor legbelül még mindig gyerek vagyok, elkezdtem leírni azt amin gondolkozom. Egy-egy reggel, délután vagy este, amikor leülök és várom az ihletet, belemerülök abba a világba, amit megteremtettem magamnak, és ez olyan jó érzés, kizárva lenni a külvilágtól.