Első fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az első fejezetet! Remélem elnyeri a tetszéseteket. :)

A kommentekkel ne fukarkodjatok, bátran írjátok le a véleményeteket. :)

Jó olvasást!

1. fejezet- Múlt

1944. július 29- Lyon

      A whisky-s pohár hangos csattanással ért földet, a konyhában üvegszilánkok szóródtak szét a padlón.

- Ezt nem engedem!- kiabált az öreg, majd felkapta az újságot és az orrom alá dugta- Ha az USA is beszáll a háborúba, semmi esélyünk, érted? Nem akarom, hogy belépj a hadseregbe, mentősnek pedig főleg nem.

      Elvettem az újságot és a dátumra pillantottam. Mai. „Mi lesz Franciaország sorsa?”- olvastam a nagybetűs címet. Alatta két oszlopból álló cikk, melyet Chris Philibert írt.

- Sokakat foglalkoztat az a tény, hogyha Amerika belép a háborúba, rettenetes pusztítást végez majd- kezdtem hangosan olvasni.- Ez vajon tényleg tény? Vagy csak egy kérdés, melyet mindenki föltesz magának? Vagy csak a sajtó újabb kitalációja? Nem, ez sajnos biztos. Világszerte állítják meg a náci mozgalmakat titokzatos katonák. Kilétük ismeretlen, fegyvereik tökéletesek, ütésük halálos. Talán ez a három dolog jellemzi őket leginkább.

- Fiam, ezek ölésre kiképzett katonák. Nem hagyom, hogy odamenj és megölesd magad- mutogatott apám haragosan az ajtó felé.

- Neked se tenne jót- Szólt közbe anya, aki eddig csendben hallgatta a vitánkat.- Nem szeretném ha életeket vennél el.

- De…én életeket menteni megyek oda! Minél több katonát mentek meg, annál nagyobb esélyünk van a győzelemre- kiabáltam.

      Szüleim megadóan sóhajtottak, ám ahogy rájuk néztem, tudtam, hogy korántsem nyertem meg az ügyet. Bátyám lépett be az ajtón. Lesütöttem a szemem és reménykedtem abban, hogy nem hallotta a beszélgetést. Ránéztem Blaise-re, az arca komor volt.

- Blaise? – fordultam bátyám felé, de ő nem figyelt rám. Szúrós tekintettel nézett apámra.

- Beszélnünk kell- mondta hideg hangon.

Csodálkozva néztem szüleimre majd Blaisre. Nem értettem mi folyik közöttük. Felálltam. A tekintetem végighordoztam a jelen lévőkön. Mindenki szeméből más tükröződött. Aggodalom, Harag és…űr. Anya rettenetesen aggódott, apa még mindig dühös volt ránk, és Blaise…az ő szeme jég. Fekete pupillája űrként nyílt meg, de semmit nem tudtam belőle kiolvasni. Átrobogtam a konyhán és bevágtam az ajtót. Felrohantam a szobámba. Elővettem az orvosi ruhámat, majd egy bőröndöt is. Kivettem a legszükségesebb ruhadarabokat: pólók, nadrágok, túrabakancs. Benéztem az ágy alá és kihúztam egy cipős dobozt. Kivettem belőle a fegyvereket: puskát és késeket. Vissza akartam tolni a dobozt, de valamibe beleütközött. Odébb csúsztattam és ráakadtam egy fényképkeretre. Kihúztam, elállt a lélegzetem mikor rápillantottam a képre. „Henri.”-suttogtam. A szemem megtelt könnyel. Gondolatban visszautaztam a múltba, három évvel ezelőttig. Újra hallottam, ahogy nevet, ahogy a nevemen szólít, boldog születésnapot kívánva. Láttam magam előtt az arcát, ahogy megpróbálja anyámékat meggyőzni, hogy az orvosira menjek. „Hiszen én is oda megyek.”- mondta. Arcán elszántság tükröződött.

- Mondd haver, miért mentél el? Mit csináljunk ketten, Louis-szal? Megvárhattad volna, amíg én is a halálomon leszek-nevettem könnyes szemmel- De igen, beállok a seregbe, még ha az egész világ is haragudni fog rám- suttogtam. Megsimogattam a képet és betettem a bőröndbe.

A fegyvereket az övembe és a csizmámba csúsztattam, majd leültem, hogy írjak egy levelet a szüleimnek. Blaisenek nem szándékoztam bizonyítékot hagyni arról, hogy én valaha is az öccse voltam, tudtam, hogy ő mindig is gyűlölt engem, én pedig megvetettem őt pajzán életmódja miatt. A tollat belemártottam a tintába és a papírra helyeztem.

”Hőn szeretett szüleim!

     Minden féltésetek, haragotok ellenére én elmegyek.”

Felnéztem a papírról, az ablakon keresztül a kertre. A meleg évszak ellenére sok eső esett. Most is zuhogott. Az ablakban megpillantottam sápadt arcomat. Elmosolyodtam; az esőcseppek úgy gördültek végig az ablakon, mint megannyi könnycsepp. Hajam kócosan lógott, kék, sírástól duzzadt szemem szomorúan nézett a tükörképemre.

Visszasétáltam a székhez és újra a kezembe vettem a tolat. Nem voltam a szavak embere, sosem tudtam magam kifejezni, nem találtam a megfelelő szavakat. Ez most megmutatkozott, ugyanis azon az egy mondaton kívül semmi nem került a papírra. Inkább csak a sor aljára firkantottam a nevem és a párnámra helyeztem.

Odaléptem a bőröndhöz, összehúztam a cipzárt és a vállamra vetettem. Az ajtóból még visszafordultam és körbenéztem. A szoba olyan volt mintha laknának benne. Csak a legszükségesebb dolgokat pakoltam be. Lenyomtam a kilincset és kipillantottam. A folyosó kihalt volt. Kiléptem és behúztam magam mögött az ajtót. Csendben haladtam előre, féltem, hogy valaki szembe jön velem. Lesiettem a lépcsőn, be az istállóba, ügyelve, hogy lépteim ne csapjanak zajt. Magam nyergeltem föl barna telivéremet. Felültem és a hátsó kijárathoz ügettem.

Amint elhagytam az udvart, szabadnak éreztem magam. Pár száz méter után megálltam és visszanéztem a családi házra. Tudtam hogy a halálomba indulok, talán már ki is nyitottak nekem egy ajtót- a pokol vagy a menny hatalmas kapuját-, mondván, hogy a fiatalabb de Vaux fiú hamarosan csatlakozik hozzánk.

- Soha- sziszegtem- Előbb törlesztenem kell Henri haláláért.

Az arcom eltorzult a méregtől és a fájdalomtól. Megsarkantyúztam a lovat és elvágtattam a fehér függönnyé vált szakadó esőben.