2012. március 16., péntek

7.fejezet

Sziasztok!
Kis késéssel, de meghoztam a következő fejezetet, amiben sok dologra fény derül.
Jó olvasást!
És légyszi, aki olvasta, dobjon egy véleményt! :)


7.fejezet- Magyarázatok

„A leginkább elfelejteni való dolgokra szoktunk legjobban emlékezni.”

      Cecily lábujjhegyen végigment a folyosón. Megállt Miranda ajtaja előtt és óvatosan benyitott; sötét volt. A tea már a csészében hűlt és a baguette frissen sült illata töltötte be a lakást. Halkan beosont és végigtapogatta a tárgyakat, míg rá nem akadt társa ridiküljére. Kihalászta telefonját, majd visszakúszott az ajtóig és kilépett a casendes folyosóra.
     A telefon képernyője feketén sötétlett. Cecily megkereste az ’on’ gombot és megvárta, míg a készülék bekapcsol. Harminckét nem fogadott hívás és tíz üzenet. Rosszallóan megcsóválta a fejét és tárcsázta Sophia számát.
- Miranda?- Sophie hangja éber volt.
- Cecily vagyok. Felkeltettelek?
- Dehogy. Már úgy aggódtam. Te is tudod, ugye?
Cecily felhúzta a szemöldökét és értetlenül megcsóválta a fejét.
- Mit is?
A vonal másik végén csönd lett.
- Hát…
- Várj, ne folytasd! Miranda megígérte, hogy ő meséli el.
„Kíváncsi vagyok, tényleg megteszi-e.” Mosolygott magában a rendőrnő.
- Sajnálom, én nem vagyok ilyen vicces kedvemben. Ha befejeztétek, légy szíves szólj neki, hogy hívjon fel, mert ha nem, bemegyek a kapitányságra.- Sophie ezzel kijátszotta az utolsó ütőkártyáját.
Cecily megfordult, hogy visszavigye a telefont, az ajtó azonban kinyílt. Andie álmosan, szemét törölgetve lépett ki.
- Mennyi az idő?
- Fél hét.
- Áhh…miért keltettél fel?- Morgolódott Miranda és elindult a fürdő felé.
- Hogy legyen időd mesélni. Ja, tea és baguette az asztalon- kiáltott utána Cecily és elindult, hogy visszavigye a telefont; örült hogy hamarabb el tudta dugni, mint ahogy társa kijött a szobából.
- Kávé?- Jött a kérdés, ami inkább nyöszörgésnek tűnt.
- Majd útközben.- Indult a konyha felé.


     Az öreg sokáig nem jött. Sally szokás szerint mellettem ült. Gondolataimba merülve figyeltem, de nem tudtam eldönteni, hogy mi is történt. Sokszor megkérdeztem már Sally-t ez alatt a pár óra alatt, de ő sem tudta az okát.
     A hatalmas faajtó kinyílt és egy Orákulum lépett be.
- Hosszasan vitáztunk- kezdte- azon, ami történt és azon, veled mi legyen.
Nem mertem megszólalni, mert úgy mondta, mintha én lennék a hibás. Lehajtottam a fejem és inkább csak hallgattam. Sally a vállamra tette a kezét és megszorította.
- Visszamehet?- Sally hangja hűvösebbre sikerült, mint szerette volna.
Felemeltem a fejem és farkasszemet néztem a szürke szempárral. Most életemben először látni véltem benne az aggodalmat.
- Nem veled van a baj.- Mutatott rám, mire megkönnyebbült mosoly terült szét az arcomon.- Azonban…A lánynak köszönhetjük ezt a meglepetést. Kíváncsi vagyok arra, hogy miként, de van egy sejtésem, és arra, hogy vajon a gonosz is ugyanúgy látható-e számára, mint mi.
    Könyörögve néztem rá, bizonyítani akartam, hogy képes vagyok rá, és nem velem van a baj.
- De ne szúrd el, mert abból nagy probléma lesz.
   Bólintottam és elindultam lefelé. Sally megfogta a kezem.
- Vigyázz rá, érzem, hogy különleges lány.
   Összevágtam a bokám, a fejem felemeltem és tisztelegtem neki. Ő csak mosolygott és elindult a folyosón visszafelé.
   Ismét indulásra készen álltam, de meghallottam a nevem.
- Monsieur de Vaux.- Egy fiú integetett, hogy várjam meg.
    Leguggoltam, hogy szemünk egy magasságba kerüljön.
- Mondd csak fiam, mi a baj?
- Monsieur, hallottam valamit, amit úgy vélem, tudnia kell. A lány, aki a pártfogoltja, nem véletlenül látja önt, uram. Az apja démon volt. Az anyja földi, de a jó gyermeke. Elszakították őket egymástól, de volt egy angyal, aki a gyermeküknek jövőt adott, hogy váltsa fel a szüleit az átok alól. A lány árvaházban élt, és nem tudja az igazat.
- Ki küldött, hogy ezt mondd el nekem?
A fiú nem válaszolt.
- Mi a neved?
- Tom.
- Milyen átokról beszélsz, Tom?- a tenyerem izzadni kezdett, hiszen hazudtak nekem.
- Ennyit hallottam, uram. Sajnálom, többet nem tudok mondani. De megpróbálok kideríteni még néhány dolgot.
     Megveregettem a gyerek hátát, és immáron harmadjára, elindultam. Ezúttal azonban nem a földre mentem, hanem egy sokkal magasabb helyre. Míg a kiképzésem tartott, sokszor gondolkodtam a Himalája legmagasabb csúcsán. A gyönyörű hófödte táj megnyugtatott.
    Tudtam, hogyha megkeresem az Orákulumot, csak magamban ártok; akkor egy tapasztaltabb angyalt küldenének.
     Eszembe jutott valami, illetve betódult az emlékezetembe valami. Kiengedtem egy meleg buborékot, mely megvédett a jéghideg szél ellen. Éreztem a hűvös szellőt, de mint meleg fuvallatot. Összeborzolta fekete hajam, nem törődtem vele. Lehunytam a szemem, várva ismét valami új felismerést. Kéz súlyát éreztem a vállamon. Anélkül is sejtettem, ki az, hogy kinyitottam volna a szemem.
- Tudom, ki ő.- A hang meglepetésként ért, ugyanis nem Sally állt mellettem. A kisfiú, Tom. Csodálkozva meredtem rá.
- Hát te, hogy kerülsz ide?
- Én kereső angyal vagyok, uram.- mosolygott.
Nem voltam vidám hangulatban, ezért csak morogva odébb léptem.
- Honnan tudod?
- Nem figyel rám Monsieur? Most mondtam, mi vagyok.
 Felemeltem a fejem. Elkaptam a vállát és rászóltam, hogy beszéljen. Azt már nem kérdeztem, mindezt honnan tudja, pár órával ezelőtt sem árulta el.
- Ötven évvel ezelőtt volt. Mikor Miranda édesanyja huszonkét éves lett. Hallott már arról, hogy az ördög is harcol az ember lelkéért? A lánnyal is ez történt. Ő is látott minket, és a gonoszt is. Csakhogy ő bele is szeretett…
- Az angyalába?- vágtam közbe?
- Nem. A démonba. A nő két évvel később terhes lett és megszületett Miranda. De a démonok természetüknél fogva gonoszak, a férfi még több démonutódot akart. Ettől kezdve van az, hogy a démonok, ha tehetik, nem ölik meg áldozatukat, inkább megerőszakolják, az utód létrehozása érdekében.
- Ez gusztustalan- húztam fel az orrom.
- Mirandát egy angyal elrejtette egy árvaházban.
- És az átok?
Sokat mondóan megcsillant a szeme.
- Ő a kiválasztott, hogy az embereken segítsen, nehogy a démonok…tudja. Velünk fog harcolni.
- Remek.- Nem örültem neki, mert első látásra megkedveltem a lányt.- Köszönöm, Tom.
    Elindultam vissza a földre.


Miranda és Cecily egy mással szemben ült.
- Na, megígérted.
- Hát, nem is tudom…De ígért meg, hogy senkinek nem mondod el!
- Ígérem!- Cecily mosolyogva tette a kezét a mellkasára.
- Valamelyik nap elmentem bulizni, tudom, tudom, meg ne szólalj. Kicsit többet ittam a kelleténél. És hát, összetalálkoztam egy sráccal, Eric-kel. Ő se volt teljesen józan. Ööö…
Cecily nem bírta tovább, kirobbant belőle a nevetés.
- Ez a baj, amiért át kellett jönnöd?
- Ma reggel, Sophie-t az ágyában találtam…pucéron. És ki jött ki a fürdőből?
- Na ne!- barátnője döbbenten nézett rá.- De hát nem is randiztatok, vagy igen?
Csak bólintott és a kezébe temette az arcát.
Cecily óvatosan átölelte és elé csúsztatta a mobilját.
- Hívd fel.
- Nem!- motyogta az ujjai között.
- Akkor én.
- Nem!
Csendben ültek pár percig, mikor megszólalt a kapucsengő. Miranda csodálkozva felemelte a fejét:
- Postás?
Barátnője megrándította a vállát és elindult a beárat felé.
Andie kortyolt egyet a teából és ő is felállt. Suttogást hallott. Az ajtó be volt hajtva; a hangok a folyosóról szűrődtek be. Miranda lassan a kilincsre tette a kezét, ám mielőtt megmozdíthatta volna, az ajtó kicsapódott, megütve a lány csuklóját, aki hüledezve nézett az előtte állóra:
- Te?!

***

Na milyen lett? Gondoltátok volna, hogy ez fog történni? Szerintetek, ki az a végén? :)