9.fejezet

Sziasztok! :)
 Íme, a következő fejezet. Kellemes olvasást!

9.fejezet- Se veled, se nélküled

        

          Miután Edric elment, hogy a lány pihenni tudja végre, Miranda felpattant az ágyból, kontyba kötötte a hatját, átvette a futóruháját és megállt egy pillanatra. Az ablakra pillantott és átkozta az emeletes háztömböket. 

- Melegen ajánlom Sophia, hogy ne kerülj az utamba.- morogva kinyitotta az ajtaját és kiosont a lakásból. Kettesével szedte a lépcsőfokokat és percek alatt leért. Már besötétedett, az utca a lámpák mesterséges fényáradatában úszott, de így is tele volt a környék otthonaikba igyekvő emberekkel.

         Bedugta a fülesét, felhúzta a kapucniját és elindult a megszokott útvonalon. Elég jó kondiban volt ahhoz, hogy az a pár kilométer kocogás ne fárassza ki, pedig pont az volt a célja, úgyhogy a táv vége előtt letért a főút kivilágított járdájáról és a lakótelep melletti erdő felé vette az irányt. Az ösztönei azt súgták, hogy ez nagyon nem jó ötlet, de most semmi nem érdekelte. Pedig  hallgatott a belső hangjára, nem egyszer mentette már meg az életét, vagy segített pontot tenni egy nyomozás végére. 

           Ősz lévén a lombkoronák elég hiányosak voltak, de még a pislákoló lámpafénynél is ki lehetett venni a sárga színekben játszó leveleket. Az avar csúszós volt Miranda lába alatt, ahogy gyorsított a tempón és közben átkozta azt a percet, amikor a hosszabb útvonal mellett döntött. 

           Légzése zihálásba csapott át, ahogy átrohant a padok között, kitartóan bámulva a távoli fehér pontot, ami az erdő végét jelezte. Tejfehér köd ereszkedett alá, elhalványítva a fényeket.

- Ne ess pánikba… ez csak az ősz.- ám ezt ő maga sem hitte el.

          Még mielőtt bármit tehetett volna, lába beakadt egy kiálló gyökérbe és Miranda hangos puffanással  vágódott oldalra. Fájdalmas kiáltással a hátára fordult és magához ölelte lüktető lábát. Bokájából éles, szúró érzés sugárzott ki, ipodja kiesett a zsebéből, ő pedig mozdulni sem mert, miközben a hideg köd körülölelte. 

          Az őt körüllengő szagot már érezte, aznap a nyomozás alatt. Egy fekete ruhás alak jelent meg mellette, kinyújtotta a karját, a lány hóna alá nyúlt és felsegítette. Miranda szíve szinte kiugrott a mellkasából, a fájdalom azonban alább hagyott, csend telepedett az erdőre. Az idegen magas volt és alakját elnyelte a fehérség, a keze azonban meleg volt, hosszú, karcsú ujjai még mindig szorosan tartották. 

- Megtalállak!- ismét ez a hang, a fejében szólt, de mégis az egész erdő visszhangzott tőle.

        Miranda látása homályossá vált, a fájdalom visszatért. Érezte, ahogy az ujjak eltűnnek a felkarjáról, köddé vált, ő pedig térdre esett. Kezdte elveszíteni a tudatát, utolsó erejét összeszedve elsuttogta Edric nevét, majd oldalra dőlt és elsötétült előtte a világ.

*******

        Hallottam, éreztem és már száguldottam is felé. Kicsit sem voltam meglepve, amikor nem a szobában találtam magam, hanem az erdőben. Az azonban váratlanul ért, hogy eszméletlen fekszik a földön. Gyorsan, de a lehető leggyengédebben felnyaláboltam és elindultam vissza a lakásba. Miranda teste izzadságban fürdött, bokája hatalmasra duzzadt, így míg ő aléltan feküdt, levetkőztettem és langyos vízzel megmosdattam. Majd kezelésbe vettem a lábát. Tudtam hogy gyógyító erőm is lesz, majd… most azonban még nem voltam olyan szinten, hogy használni tudjam minden képességem, így a lehető legtöbbet próbáltam meg tenni érte. Bekötöttem és lejegeltem, láttam hogy nem tört el, ami kicsit megnyugtatott, a holnap reggelre gondolva viszont elfintorodtam, mekkora hisztit fog csapni, ha megtudja.

        Felfektettem a párnákra, betakartam és kisimítottam vörös haját az arcából. Erőtlenül felemelte a kezét, még mindig csukott szemmel és megfogta a karomat.

- Köszönöm.- nem engedett el.

        Lerúgtam a cipőm és befeküdtem mellé. Kezemmel megtámasztottam a fejem és néztem sápadt arcát, ami még így is gyönyörű volt. Mutató ujjammal finoman megcirógattam és kicsit közelebb fészkeltem magam hozzá. Teste melege ls az ajtó alatt beszűrődő lágy fény engem is elálmosított és a hajnal folyamán nekem is lecsukódott a szemem, a legvédtelenebb helyzetben hagyva így magunkat.

*******

        Miranda rég nem álmodott. Most azonban ismét az a félős kislány volt, aki 15 évvel ezelőtt. A neonlámpa fénye vakítóan erős volt, de ő csak futott. Hálóinge zavarta, ahogy egyre gyorsabban szedte a lábát, meztelen talpa alatt a jéghideg márványpadló hihetetlenül csúszott. És akkor lenézett, mint minden alkalommal, ugyanaz a látvány fogadta; a combján hatalmas vágás éktelenkedett és futás közben egyre több patakban folyt belőle a vér. Egy magas férfialak termett előtte. Lassítás nélkül csapódott neki a széles mellkasnak. Erős karok ragadták meg, ám mielőtt felnézhetett volna, mint eddig mindig, felébredt. Kapkodva szedte a levegőt, de a kéz melege az ujjaiba kulcsolva megnyugtatta. Izmai elernyedtek, Andie ismét lehunyta a szemét és mély, álomtalan sötétségbe zuhant.

8.fejezet

Sziasztok! 

 Íme, meghoztam visszatérésem első, és a történet legújabb fejezetét. 

Egy ideje már nem írtam, ezért lehet lesz, aki úgy gondolja, hogy jót tett a visszatérés, de persze olyan is lehet, aki szerint elfelejtettem írni. Mindezek mellett azonban a saját és azon emberek szórakoztatása céljából írtam, akik még szívesen olvasnák ezt a kis szösszenetet. 

 Úgyhogy jó szórakozást mindenkinek! :)

8.fejezet –Minden kezdet nehéz

 

      

     Hallottam a kiabálást. Azonnal felismertem Miranda hangját. Még nem a lépcsőházba mentem, hanem beléptem a közeli virágüzlet ajtaján, emberi alakban. Olyankor mindenki lát. Míg fönt voltam, rájöttem, ahhoz, hogy együtt működjünk a makacs lánnyal, be kell vetnem a vonzerőm. Vettem egy szál rózsát és azzal indultam fel a lépcsőn, gyalog. 

       Gyorsan haladtam és közben azon gondolkodtam, vajon elég vagyok-e ahhoz, hogy teljesítsem a küldetésem. Mivel nem tette jó benyomást első látásra, bár abban sem voltam teljesen biztos, hogy Miranda emlékszik arra az egy momentumra az ájulása ellőt, arra azonban rájöttem, hogy az „első pillantásra szerelmes az angyalba” duma nála nem működik.

           Megálltam a második emeleti lépcsőfordulóban és egy ideig csak hallgattam a veszekedést. Nem akartam belekeveredni, ezért inkább leraktam a virágot a padlóra, átportáltam a lakásba és csendben leültem az ágyára. Egy percig bírtam a várakozást, aztán fel-alá sétáltam, hangtalanul és immár láthatatlanul.

             Éreztem a mellkasomban Miranda haragját és fájdalmát, de nem tettem semmit. Akartam, de hagynom kellett őt dönteni, erős volt és nekem az a dolgom, hogy segítsem. Bár ez a fajta segítség volt a legnehezebb számomra. 

       Hangos, gyors léptek zaja szakította félbe gondolatmenetemet. Miranda kivágta az ajtót, kipirult arccal ledobta magát az ágyra és, mint egy durcás kislány, magára húzta a takarót.

           Szótlanul felemeltem a kezem az ablak mellett állva és elfordítottam a kulcsot a zárban egyetlen ujjmozdulattal.  Halk kattanás volt, a vörös lobonc azonban kibukkant az ágynemű halomból. 

        Számítanom kellett volna rá, tényleg, de az, amivel szembetaláltam magam … Miranda haja összekócolódott, arcán a világ minden mérge tükröződött.

- És, amikor azt hiszem, ez a nap már nem lehet rosszabb… megjelensz te…- Andie zöld szeme egyenesen rám nézett.

- Segíthetek? 

     Erre valószínűleg nem számított, mert egy egészen kicsit megbillentette a fejét és enyhén felhúzta a szemöldökét.

 - Tudom, hogy nem volt illendő a bemutatkozásom, ezért kérlek, engedd meg, hogy most pótoljam. A nevem Edric de Vaux. Franciaországból származom, ezer… már élek egy ideje. Őszintén, én csak segíteni akarok neked.- olyan gyorsan eldaráltam, attól tartva, hogy közbevág, hogy abban sem voltam biztos, megértette-e a mondandóm.

- Nincs se energiám, se kedvem ezt az egészet felfogni, de kérlek ó nagy akármicsoda, aki csak úgy jár kel a házamban, bármilyen engedély nélkül. 

     Voltam elég okos ahhoz, hogy nem szóltam bele, pedig jelenleg Cecily házát használta. Óvatosan közelebb léptem és leültem az ágy szélére. Előre nyúltam, megfogtam a kezét és bele sugároztam minden nyugalmam. Meleg áradt szét a tenyeremben és ujjbegyeimben, ahogy lassan körözve simogattam a kézfejét. Úgy tűnt hatásos volt, mert lélegzete lelassult, tekintete megnyugodott. 

 - Még nem tudom, miért látsz engem, amikor nem kéne. Találtam valakit, aki segíthet, de bíznod kell bennem. Továbbra is láthatóvá fogom magam tenni, így mindenki más, Cecily, Shopie, is látni fog.

        Csak nézett rám, mintha az, amit mondok belefojtotta volna a szót, így hát folytattam.

  - Minden forrásommal a rendelkezésedre állok. Ezen felül pedig meg akarlak ismerni, hiszen sok időt fogunk együtt tölteni. 

 - Az jó volna. – az ajkai körül játszó apró mosoly jelentette azt az édes megnyugvást, ami abban a pillanatban szétáradt a testemben. 

     Biztatóan megszorítottam a kezét, amit még mindig fogtam, önkéntelenül is. Tudtam, hogy megtettem az együttműködéshez szükséges első lépést és ez elégedettséggel töltött el.

Felmérés

Sziasztok! :)

Tudom, rengeteg idő telt el azóta, hogy folytattam volna az írást, erre nincs más mentségem, csak maga az élet pörgése. Sok mindenen vagyok túl, de az idő úgy hozta, hogy visszatekintettem ide és megrohantak az emlékek, milyen jó volt írni, megosztani és visszajelzéseket kapni Tőletek! Épp ezért, most egy kicsit kíváncsiskodnék arra vonatkozóan, hogy érdemes lenne-e visszaülnöm a füzethez és újra írni. Kérlek Titeket, ha a jövőben felnéznétek az oldalra olvasni, akkor jelezzétek nekem, akár kommentben, akár e-mailen keresztül, én pedig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy újra megtiszteljetek a jelenlétetekkel! :)

xoxo
Violet