2011. december 28., szerda

Ötödik fejezet


Sziasztok újra! :) Itt a következő fejezet. Remélem kapok véleményeket. (Y)
Jó olvasást, aki még itt maradt!


5.fejezet-Furcsa helyszínelés






     A rendőri munkában a helyszínelés az egyik legjobb dolog. Miranda belépett a családi ház ajtaján, ahol a gyilkosság történt.
- A nő harmincöt éves. Orvos. Férjes és van egy lánya- ismertette a részleteket egy fiatal rendőrtiszt.
- A halál oka?- húzta lejjebb a műanyagot az áldozat testéről Cecily.
- Egyetlen golyó a halántékába.
A két nő odébb sétált. Miranda ránézett barátnőjére.
- Szándékosan?
Cecily bólintott.
- Viszont nincs jele behatolásnak, tehát az áldozat ismerte a gyilkost.
- Öngyilkosság kizárva?
- Mindenképpen, a fegyveren egyetlen ujjlenyomat sem volt. Vagyis a gyilkos letörölte, mielőtt elment. Biztos volt abban, hogy nem maradt rajta nyom, különben nem hagyta volna itt.
Ezen elgondolkodtak.
- De lehet a férj vagy a lány ismerőse is- indult Miranda az emeletre vezető lépcső felé.
- Nos?- lépett Cecily a fenti folyosóra.
- Se a férj, se a lánya nem volt itthon- közölte a tényeket egy egyenruhás rendőr.
    Miranda oldalra billentette a fejét ls elhúzta a száját. Cecily elmosolyodott. Ismerte ezt az arckifejezést, és tudta, mennyi bosszúságot okozott ezzel férfi kollégáinak.
- Véletlen vagy eltervezett?
- Hmm..- rántotta meg a vállát és tovább sétált.
- Szépen berendezett fürdőszoba, rendezett dolgozószoba, nem úgy tűnik, mintha valakivel is gondja lett volna- diktálta a monológot a jegyző mellett álló úr.
- Itt valami hibázik- tárta szét a karját Miranda.

    Beléptek az utolsó szobába. Itt még nem járt senki. Az egyetlen olyan szoba volt, amelyben némi rendetlenség uralkodott. Miranda letérdelt és fölemelt egy üvegdarabkát. Betette a steril zacskóba majd a szeme elé tette.
- Nézd csak- tolta Cecily arca elé.
- Vér?- vizsgálta meg alaposabban társnője és körbenézett, honnan is származhat az üveg.
    Az asztal ketté repedt. Kiindulása pedig az egyik szöglet volt, melybe hiányzott egy darab. Miranda leguggolt, hogy szemügyre vegye.
- Egyértelmű, hogy az asztalsarok hiányzó darabja. El kell küldeni a laborba.
-Elintézem- vette ki a zacskót Cecily barátnője kezéből és kisétált.

      Miranda beljebb ment, de az ajtó hangos csapódása félbeszakította gondolatmenetét. A lámpa pislogott néhányat, majd elhalványult. A szoba nem borult teljes sötétségbe, hiszen a redőny félig fel volt húzva.
- Remek- morgott magában Miranda és a kapcsoló felé indult.
     A redőny hirtelen megmozdult, milliméterről milliméterre haladva ereszkedett, idegtépő nyöszörgés kíséretében.
    Andie az ajtó felé hátrált, míg a szeme hozzá nem szokott a sötéthez. A fal mintha megmozdult volna. A lány elkapta a kilincset, de az ajtó nem engedett. Mélyeket lélegzett, hogy valamelyest megnyugodjon, de amikor egy árnyék közeledett felé a falon, végleg az őrület határára került. Előkapta fegyverét és behajlította a térdét. Nem tudta, számítson-e közelharcra, ezért inkább hátát- immáron- a falnak támasztotta, az ajtó helyén.
    Ám egyre előrébb került. A fal is megmozdult mögötte. Az árny kilépett a falból. Miranda nem látta az arcát, de tudta, hogy itt az ideje, hogy segítségért kiáltson, ezzel még ő sem tud megbirkózni. A baj csak az volt, hogy egy árva hang sem hagyta el az ajkát, miközben az árny közelebb lépett.
- Úgyis tudod, hogy vége- suttogta.
        A falak visszaverték az ördögi hangot. Miranda lőtt, de a golyó áthatolt az árnyon és a falba fúródott. A sötét alak arcán gonosz vigyor jelent meg, majd egy lépéssel Miranda előtt termett. A lány előhúzta gumibotját, mely fegyvertára előtt lógott. Előre dőlt és szúrt. A bot áthaladt a testen, keze azonban megállt az erős mellkas előtt. Felnézett az arcra. Meglepetésként érte, amit látott. Az illető férfi volt, rövid haja az égnek állt. Szép metszésű ajka körül ördögi vigyor jelent meg, kivillantva jóval hegyesebb metszőfogait.
        Andie ajka szétnyílt és hangos sikoly hagyta el a száját.
      Az árny hirtelen megmerevedett. Arca eltorzult a fájdalomtól. Miranda nem értette, mi folyik itt, de kihasználta az alkalmat és körülnézett, merre lehet az ajtó. A túloldalon fény szűrődött be. Megkerülte a szenvedő lényt és óvatosan az ajtó felé osont. Még az út felénél sem járt, mikor a szobát egy erőteljes hang töltötte be.
- Nem!
   Nehéz lett volna eldönteni, melyiküknek szólt a figyelmeztetés. Egy másik árnyék jelent meg a szenvedő mellett. Odaállt elé és akkora erővel pofozta fel, hogy a férfi hanyatt vágódott a padló szőnyegen.
       Ebből következtetett, hogy a parancs nem neki szólt. Hamar az ajtóhoz ért, ám mielőtt kinyithatta volna, a szobában ismét világos lett. Mire visszafordult már csak az egyik férfi állt ott, aki nemrég érkezett. Sárga szemével Mirandát nézte, majd egy szempillantás alatt ő is eltűnt.

      Szívverése lassan visszaállt a normális ütemre. A kilincsért nyúlt és kinyitotta az ajtót. Kollégái csendben végezték munkájukat, nem vettek észre semmit az elmúlt pár perc leforgása alatt.
      A találkozó a rettenetes félelemmel Miranda titka maradt.

2011. december 24., szombat

Karácsony!

Sziasztok!

Mindenkinek szeretnék békés, boldog karácsonyt kívánni!



Ui.: Visszatértem! :D A két ünnep között hozom is a következő fejezetet! Remélem nem felejtettétek el, mi történt eddig.

2011. november 13., vasárnap

:(

Sziasztok!
Sajnos rossz hírem van. A blog egy 'kis' időre szünetel, de folytatni fogom.
Remélem attól még, aki nem olvasta, elolvassa és komiznak is :)

Ui.: köszönöm azoknak, akik eddig megtiszteltek a véleményükkel.

2011. november 1., kedd

Sziasztok!


Kicsit elszomorított, hogy nem írtok kommenteket, hisz ebből tudnám megállapítani, hogy milyen is a történet.

Légyszi nyilvánítsátok már ki a véleményeteket!
Itt a negyedik fejezet, remélem tetszik és ezt le is írjátok!




4.fejezet- Tanulás



      Az öreg kilépett egy oszlop mögül és rám szegezte szürke szemét.
- Őt kapod- mutatott a kocsiban ülő, vörös hajú nőre.
- De, hiszen azt sem tudom, mi történik velem- tiltakoztam hevesen.
- Sally majd segít. A tanulásod ezzel megkezdődik.
 Egy másik oszlop mögül egy lány lépett ki. Fehér köpenye a bokáját verdeste. Hosszú, fekete haja dúsan omlott a vállára. Mikor meglátott, elmosolyodott. Mellém lépett és odanyújtott nekem egy ugyan olyan leplet, mint a sajátja. Aztán az Orákulum felé fordult és meghajolt.
- Ezúttal mindenre emlékezni fog és megtanítom mit, hogyan csináljon.
      
         Az öreg csak nézte őt, majd sarkon fordult és elsétált. Sally a vállamra tette a kezét és megszorította. A világ forogni kezdett velem, majd hirtelen megállt. Egy szobában találtam magam. A lány a székre mutatott, ő maga azonban nem ült le.
- Hogy hívnak ifjú?- emelte rám tengerkék szemét, mikor óvatosan leereszkedtem a székre.
- Edric. Edric de Vaux.
- Nos, Edric. Válasszon. Először meghallgatná a mi történetünk és hogy mit csinálunk, vagy vissza emlékezne régi életére, mikor még ember volt. Tudnia kell, hogy egy történetet mesélek el, ha rosszat választ, nem kap párt, hisz akkor önmagának kell kibontakoznia. Az idő idefent- mutatott körbe a szobában- tízszer olyan gyorsan telik, mint odalent a Földön.
- Miért nem emlékszem a múltra? Pedig itt vagyok, nagyon régóta. És semmit nem csinálok, semmit nem tudok- tört ki belőlem a kétségbeesés.
   Most először éreztem azt, hogy mindennél jobban haza vágyom.
- Ön a legfiatalabb…
- Mi?- néztem rá kérdőn.
- …angyal.
  Elnevettem magam a jelző hallatán.
- És ez mit takar?
        Sally nem válaszolt. Kinézetre pár évvel lehetett nálam fiatalabb, de tudtam, hogy az igazi életkora mindig is titok lesz számomra. Elfordult tőlem. Pár percig némán állt.
- A nevem Sally Baker- kezdte és felemelte a kezét, hogy ne vágjak közbe, amíg ő beszél.- 1848-ban lettem angyal. Őrangyal. Balszerencsémre, pont Magyarországon jártam ebben az évben, a forradalom idején. Megjött a vonatom, leszálltam és akkor elkezdtek ránk, utasokra, lőni. Én nem láttam, de a védő anyalom ott termett mellettem és megóvott a golyózáportól. Az angyalok az emberek számára láthatatlanok, persze láthatóvá tudunk válni de az nem szerencsés.
Elhallgatott. Még mindig háttal állt nekem, ennek ellenére tudtam, hogy a szeme csukva van.
- Sikeresen eljutottam a szállodáig- folytatta- Nem is sejtettem, hogy mindent Frank, az angyalom csinált. A baj csak az volt, hogy a magyarok nem hagyták kíséret nélkül az utasokat, főleg azokat akik külföldről jöttek. Igen, jól gondolod, utánam is jöttek. A parancs egyértelmű volt számukra.
    Elhallgatott.
- Miért...miért járt akkor Pest-Budán?
- Egyetemi barátnőmet látogattam volna meg. most viszont olyan rész jön, amikor el kell árulnom dolgokat rólunk, így nem folytathatom míg nem válaszol.
     Elgondolkodtam. Kíváncsi voltam a régi életemre, viszont a mostaniról se tudok semmit. Most ebben élek. A lányra néztem.
- Meséljen tovább- kértem, és reméltem, jól választottam.
Újra elfordult.
- Frank az egyetlen lehetőségett választotta, amivel megmenhetett volna. Láthatóvá vált. Így segíteni is tudott, hisz képes volt a tárgyakat megfogni. A baj ott volt, hogy az emberek azonnal szerelmesek lesznek az angyalokba. és ha egy angyal látható, akkor sebezhető is. A fegyveresek körbevettek minket. Nem volt nálam fegyver. Frank is a karate tudományát alkalmazta. Jók voltunk. Én is verekedtem. Azonban egy ember mögém lopózott. Még ma is emlékszem. Minden olyan gyorsan történt. Előkapott egy kést és hátulról megszúrt vele, a lapockám között. Fájt de nem haltam meg. Láttam, ahogy Frank megfordul és döbbenten rám néz, majd a nevemet kiáltva felém igyekszik. Oldalról két ember megragadta. Tudni kell, ha az angyal nem tudja az ártatlant megvédeni és az ember emghal, az angyal is vele megy. Aztán mikor Frank megpróbált kiszabadulni, a hátam mögötti férfi felemelte a kést és hátulról leszúrt. Pontos szúrás volt. A fegyver átcsúszott két nyaki csigolyám között és belefúródott az ütőerembe.
     Hangosan felszisszentem és önkéntlenül is a nyakamhoz emeltem a kezem.- Ez szörnyű.- suttogtam a mozdulat közben.
- De hogy, hogy nem jött senki innen segíteni?- kérdeztem, de már éreztem, mi lesz a válasz.
- Nem lehet- fordult ismét felém.
- Sally mondja, magának volt már párja?
- Ez miyen kérdés de Vaux? Ilyet nem illik.
- Kérem- könyörögtem neki, és tudtam, mivel lehetne meggyőzni.- Így hogy tanuljak, ha a maga tapasztalatait nem mondja el?
A lány nagyot sóhajtott.
- Nehéz eset maga, Monsieur Edric. Nos igen, volt.
Néztem rá nagy szemekkel, hátha ráveszem, meséljen ovább.
- De már nincs. és nem is lesz.
- Mi történt?- fogtam meg óvatosan a kezét és bíztatóan megszoratottam.
- Nincs többé.
         Láttam rajta, hogy erről nem akar beszélni, nem erőltettem, de elhatároztam, előbb vagy utóbb megtudom, mi történt. Ezután hosszú órákon át mesélt nekem az angyali létről, arról, hogy mi is lenne a dolgom. Lassan, de biztosan, kezdtem megérteni, miért is ülök angyalként a mennyekben.

2011. október 22., szombat

Halihóó!





Itt a harmadik fejezet, ami egy kicsikét rövidre sikerült. :)
Jó olvasást és véleményeket szeretnék!

Harmadik fejezet


3.fejezet- Bosszús reggel








     Reggel kialvatlanul ébredt. Szemei alatt fekete karikák húzódtak. Tudta, hogy nem az ébresztő óra keltette fel. Valami csipogott a szoba végén. Miranda csodálkozva nézte a nadrágját.
- Szent szar!- pattant ki az ágyból és a csipogóért nyúlt.- Haló?
- Reynolds, mi van magával?- főnöke hangja meglepetésként érte.
- Nem szombat van? Azt hittem Bob helyettesít minket.
- Mr. Philips a pénteki tárgyalás után szabadságot vett ki. Collins nem szólt?
- Azt hiszem, elfelejtette megmemlíteni- kutatott Miranda a telefonja után.
Lenémítva találta, 12 nem fogadott hívással. Elhúzta a száját és megnézte kinek volt ilyen fontos, de a választ már sejtette. A készülék újra megrezdült: „Cecily” jelezte a képernyő.
- 20 perc és ott vagyok- szólt a csipogóba és kinyomta, majd megnyomta a zöld gombot a telefonon.
- Miranda, az istenit, végre felvetted- Cecily hangja mérgesen csengett.
- Te meg nem hívtad volna Sophiet, mi?
- Áh szóval már tudod mi a helyzet.- vigyorgott magában.- Egyébként ő sem veszi fel.
- A főnökasszony volt olyan kedves és tájékoztatott. Megyek, utánanézek.
- Negyed óra múlva ott vagyok érted. Kávé?
- Feketén, kösz.

    Miranda bontotta a vonalat, felvett egy köntöst és elindult a szomszédos szoba felé.
- Sophie!- kiabált a szoba ajtónál.- Bemegyek.
Lenyomta a kilincset de az ajtó nem mozdult. Odabent mozgolódás támadt.
- Sophie?
Ismét csend lett. Rosszat sejtett, így felemelte a lábát és berúgta az ajtót. A látvány nem volt túl nyerő.
- Jesszus.
- Andie?- Sopjia álmosan bukkant elő a takaró alól, meztelenül.
    Miranda eltakarta a szemét és sarkon fordult. A fürdőszobából egy srác lépett ki, dereka köré csavart törölközővel. Haja vizesen csillogott. A lány meglepődve nézett rajta végig.
- Eric?
- A francba, Andie. Én…- Eric mentegetőzni próbált.
- Mióta megy ez?- Miranda jéghideg hangja valósággal megfagyasztotta a levegőt.- A szentségit! Mióta csináljátok?
- Kérlek, ne kiabálj. Engedd, hogy megmagyarázzam- Sophie bűntudatosan nézett rá.
- Ezt nem kell magyarázni. Ez magától értetődik.
          
      Miranda megfordult, beviharzott a szobájába és becsapta maga mögött az ajtót. A kulcs a zárban volt, így ráfordította. Szekrénye alján ott lapult egy utazótáska. Kihúzta a fiókokat és az ágyra dobálta a legszükségesebb darabokat. Piperecuccot mindig tartott benne, annak alkalmára, ha ilyen sietősen kell távoznia. Pakolását hangos dörömbölés szakította félbe.
- Andie kérlek!- sírta barátnője a fal másik oldaláról.- Ha az ajtón keresztül is, de beszélgetni fogunk. Figyelj, az elején fogalmam sem volt róla, hogy ő az az Eric, akivel te találkoztál. Tegnap is voltam vele egy klubban, mikor te már aludtál. Akkor tudtam meg. Kérlek higgy nekem.
       Miranda végzett a pakolással. Kinyitotta az ajtót és a zokogó Sophie-val találta szemben magát. Tudta, hogy barátnője igazat mondd, legalább is szerette volna azt hinni, de büszkesége nagyobb volt annál, mintsem hogy ezt bevallja magának.
- Kérlek ne menj el- fogta meg Sophie a távozni készülő lány kezét.
- Cecily itt van értem. Munka van- megfordult és az előszoba felé indult. Az ajtóból visszanézett. Látta, hogy Eric barátnője mellé lép és átöleli.
- Néhány napig ne számíts rám- kiáltott vissza. Vigyázott ugyan, hogy hangja ne remegjen, Sophia azonban hallotta benne a fájdalmat és a haragot.
      Az adrenalin végigszáguldott Miranda ereiben és olyan erővel vágta be az ajtót, hogy majd’ kiszakadt, ajtófélfával együtt. Szaladni kezdett. Jólesett kettesével ugrálnia át a lépcsőfokokat. Még a nyolcadik emeleten sem járt, mikor megszólalt a telefonja.
- Két perc és lent vagyok- lihegte, majd letette.
 Még gyorsabban szedte a lábát. Majdnem összeütközött a szemben jövő nénivel.
- Eszement, vigyázzon- rikácsolta utána az idős hölgy.
    Kifulladva, összeborzolt hajjal érkezett le. Örömmel látta, hogy Cecily már a parkolóban áll. Odarobogott, kinyitotta a hátsó ajtót és bedobta a táskáját.
- Meg sem merem kérdezni- ült be Cecily a volán mögé.
- Helyes- dobta le magát Miranda az anyós ülésre- Viszont kérnék egy szívességet.
Társa kérdőn nézett rá, miközben beindította a motort.
- Pár napra odaköltözhetnék hozzád?
Cecily elnevette magát és odanyújtotta a kávét.
- Egy feltétellel.
- És pedig?
- Hallani akarom mi történt.
        Miranda megadóan sóhajtott. Gondolataikba merülve hagyták el a parkolóházat.

**************

Na hogy tetszik eddig a történet? Milyennek találjátok Mirandát és Sophiat? Mi a véleményetek a kapcsolatukról? Van valami elképzelésetek a folytatásról? :))

2011. október 13., csütörtök

Második fejezet

Sziasztok!


Itt a második fejezet. Remélem ez is legalább annyira, ha nem jobban elnyeri a tetszéseteket. :)
Jó olvasást és komikat kérek!!




2. fejezet- Álmok




Edinburgh-napjainkban


     A taxi hangos kerékcsikorgással fékezett le a hatalmas bérház előtt. Miranda Reynolds bosszúsan nézett föl a tizedik emelet erkélyére. Mikor ideköltözött, jó testedzésnek tűnt minden nap felgyalogolni, ám napról napra egyre nagyobb szükség lett volna liftre, ami természetesen nem volt, emiatt sokszor a munkából is elkésett.
- Ez Edinburgh a XXI. században- sóhajtott megadóan. Kifizette a fuvart, és kedvtelenül kinyitotta az ajtót. Erős, dohos szag terjengett a fölszinten. A ház gondnoka hetente egyszer takarított ki és nem mutatott semmi érdeklősért az iránt, hogy többet szorgoskodjon a házban. A panaszos hangnemű leveleket másnap a kukában találták meg. Sokan azonban nem költöztek el, mert alacsony volt a lakbér és tűrhető a szobák kinézete.
    Azon gondolkozott, Sophia főzött-e vacsorát. Lakótársa kiváló szakács volt és egyben legjobb barátnője. Jelenleg nem dolgozott, egy hete kirúgták legújabb munkahelyéről. Ezen mosolyognia kellet. A világ legmakacsabb lánya volt, akit ismert. Miranda vigyorogva megcsóválta a fejét.
     Megérkezett a következő emeletre. Rettenetes hőség uralkodott a lépcsőházban. Felnézett az emeletet jelző számra: VI. Miranda sóhajtott egyet és letörölte a szemébe cseppenő izzadságcseppet. Szűk, térdig érő szoknyájában nehezen jutott feljebb.

***

     A kulcsot óvatosan bedugta a zárba és kettőt fordított rajta. Halkan kinyitotta az ajtót és bekiáltott:
- Sophie!
A konyhából edénycsörömpölés hallatszott, majd a jól ismert káromkodás.
- A francba! Nem tudsz halkabban bejönni?
- Bocsánat- sajnálkozott Miranda, de szemének csillogása másról árulkodott.- Hm, micsoda illatok terjengnek itt.
- Milyen napod volt?- érdeklődött Sophia, aki rövidnadrágban és sportmelltartóban rohangált és nem úgy tűnt mintha azonnal felszolgálni készülne a vacsorát.
- Fárasztó és éhes vagyok- panaszkodott és a sütő irányába fordult.
- Azt hiszed ezek után még vacsorát is adok neked?
- Naná- vigyorodott el Andie majd ledobta a táskáját, meglazította szoknyájának cipzárját és kigombolta blúzának legfelső gombját.- Hú, de meleg van itt.
- Elromlott a fűtés.
- Látom- nézett végig barátnője laza öltözetén.
- Azt is letehetnéd- mérte végig Sophie barátnője fegyvertartóját.
Miranda nagyot sóhajtott, majd hátranyúlt és kikapcsolta pisztolyának a szíját.
- Tudod, hogy nem szeretek fegyver nélkül lenni- nézett a lány megrovóan barátjára. Azonban azzal is tisztában volt, hogy nem könnyű egy rendőrrel együtt élni, még a tudat is szörnyű egyeseknek.
- Csodálkozom az öltözeteden- húzta fel a szemöldökét Sophia.
- Ja, hogy az- mérte végig magát a tükörben Miranda és elmosolyodott.- Ma csak megbeszélés volt és szerencsére nem is riasztottak minket. Nyugis nap volt.
- Nem tudok elképzelni egy nyugis napot a rendőrörsön.
Miranda lerúgta tűsarkúját és barátnője után futott, aki elindult a tűzhely felé.
- Úgy néz ki, hogy mégiscsak kapsz vacsorát.
- Ennek igazán örülök.
- Mondd csak, Andie, mi a helyzet Erickel?- vigyorgott gonoszan Sophia.
Miranda hangos sóhajjal ledobta magát a legközelebbi székre és megrántotta a vállát. Úgy tűnt barátnője értette, mit akar, mert nem kérdezett többet. Tudta, hogy egy rendőrnek nem könnyű párt találnia, még egy olyan lánynak sem, mint Miranda. Sophia végignézett legjobb barátnőjén és elmosolyodott. Csinos, húszas éveiben járó lány, aki ízlésesen öltözködik, hosszú vörös haját, munkába menet előtt gyorsan kontyba köti, otthon pedig leengedi. Most is azzal bajlódott, hogy kiszedje a csatot a hajából. Sophie kiszedte egy tányérba a levest és letette. Kihúzott egy fiókot, elővett két kanalat és az asztalra dobta őket.
- Te is eszel?- húzta fel Miranda a szemöldökét.
- Ma még nem ettem.
A lány csodálkozva felemelte a fejét, de rögtön le is hajtotta. Hisz’ jól tudta, hogy mit csinált barátnője. Valószínűleg megint a társkereső klub épületében üldögélt és próbált neki, Mirandának udvarlót találni.
- Mondtam, hogy azt hagyd abba- szólt mérgesen Andie.
- Nem értettem miről beszélsz- jött az ártatlan válasz. Miranda inkább megfogta a kanalat, mert attól félt, még véletlenül barátnőjére öntené a vizét.  Ám amikor a kanalat belemártotta a levesbe, émelygés tört rá. Hányingere lett. A kanál beleesett az ételbe. Miranda még látta, hogy Sophie mellé ugrik, majd elsötétült előtte a világ.
       
     Amint lehunyta a szemét, egy oszlopokkal teli csarnokba találta magát. Fegyvere után kapott, de csak az ingét tapintotta.
- A franba- morgott magában. Nem hitt a varázslatban, de nem tudta elképzelni hogyan került oda. Lassan megfordult. Egy kéz érintette meg a vállát. Megpördült és felemelte az öklét de csak a levegőbe bokszolt. Egy oszlop mögül megjelent egy köpenyes alak. Felemelte a karját és hátrahúzta szemébe lógó csuklyáját. Feltűnően szép férfiarc bukkant elő. Haja őszen lógott halántékára, szája sarkában mosoly bujkált, arca azonban rezzenéstelenül figyelte.
- Miranda- suttogta.
   A lány szólni akart, de a csarnok újra elfehéredett és ő a konyha kövén találta magát.
  Barátnője mellette térdelt, arca falfehér volt és őt pofozgatta.
- Na már- suhintott egyet Andie és felült.
Sophie megkönnyebbülten elnevette magát.
- Újra a régi. Nincs semmi baj? Tudod, ha pár perccel később ébredsz, talán már erre robogna egy mentőautó- intett neki.- Na de mi történt? Mert nem én mérgeztem meg a levest, az fix.
- Úgyse hinnéd el- próbált meg felállni a földről, de túl gyenge volt még. Tehetetlenül rogyott vissza.
- Csak lassan, hadnagy. Hadd segítsek- nyújtotta a kezét Sophie és átkarolta barátnője hátát.
   Bevezette a hálószobába és lefektette.
- Hozok vizes borogatást, addig gondolkozz azon, hogyan magyarázod a történteket.
- Te akarsz engem vallatni?- suttogta a lány és behunyta a szemét.
- Nem- nevette el magát Sophie,- az a te műfajod. Én csak kérdezgetnék.
   Miranda tudta, hogy nem kerülheti el sem azt, hogy barátnője gondoskodjon róla sem a kikérdezést. Lassan lehunyta a szemét és mély álomba merült. Sűrű köd vette körül, de látta, hogy két sötétbe burkolózott alak veszekszik. Nem tudta megláthatják-e, ezért csak annyira merészkedett közel, hogy hallja miről folyik a szó. Jobb oldalon egy fiatal férfi állt. Erős test alkata megfeszült. Szép metszésű ajkai haragosan húzódtak össze. A bal oldali ember ismerősnek tűnt neki. „Az előző látomásból.”- jött rá, mikor alaposabban megnézte.
- Nem hozhatod ide a lelkét!- csattant fel a fiatalember.
- Fiam,- tette kezét az ifjú vállára, majd nyugodt arccal folytatta.- Nem azért mentettelek meg, hogy szembeszállj felem. Itt mindenki felelősséggel tartozik a „párjának” és nekem. Mivel neked még nincs, tudod, mit jelent ez.
- Már hogyne tudnám- szűrte ki a foga között a szavakat az ifjú,fejet hajtott, majd megfordult és elviharzott.
   Miranda kinyitotta a szemét és megtörölte a homlokát. Felkattintotta a kislámpáját és látta, hogy barátnője oda készített neki egy pohár vizet. Nagyot kortyolt belőle, majd az éjjeli órára pillantott. 2:38. Lekapcsolta a lámpát, átfordult a másik oldalára és megpróbált újra elaludni.

2011. szeptember 21., szerda

Első fejezet



Sziasztok!

Meghoztam az első fejezetet! Remélem elnyeri a tetszéseteket. :)
A kommentekkel ne fukarkodjatok, bátran írjátok le a véleményeteket. :)
Jó olvasást!


1. fejezet- Múlt











1944. július 29- Lyon
      A whisky-s pohár hangos csattanással ért földet, a konyhában üvegszilánkok szóródtak szét a padlón.
- Ezt nem engedem!- kiabált az öreg, majd felkapta az újságot és az orrom alá dugta- Ha az USA is beszáll a háborúba, semmi esélyünk, érted? Nem akarom, hogy belépj a hadseregbe, mentősnek pedig főleg nem.

      Elvettem az újságot és a dátumra pillantottam. Mai. „Mi lesz Franciaország sorsa?”- olvastam a nagybetűs címet. Alatta két oszlopból álló cikk, melyet Chris Philibert írt.
- Sokakat foglalkoztat az a tény, hogyha Amerika belép a háborúba, rettenetes pusztítást végez majd- kezdtem hangosan olvasni.- Ez vajon tényleg tény? Vagy csak egy kérdés, melyet mindenki föltesz magának? Vagy csak a sajtó újabb kitalációja? Nem, ez sajnos biztos. Világszerte állítják meg a náci mozgalmakat titokzatos katonák. Kilétük ismeretlen, fegyvereik tökéletesek, ütésük halálos. Talán ez a három dolog jellemzi őket leginkább.
- Fiam, ezek ölésre kiképzett katonák. Nem hagyom, hogy odamenj és megölesd magad- mutogatott apám haragosan az ajtó felé.
- Neked se tenne jót- Szólt közbe anya, aki eddig csendben hallgatta a vitánkat.- Nem szeretném ha életeket vennél el.
- De…én életeket menteni megyek oda! Minél több katonát mentek meg, annál nagyobb esélyünk van a győzelemre- kiabáltam.
      Szüleim megadóan sóhajtottak, ám ahogy rájuk néztem, tudtam, hogy korántsem nyertem meg az ügyet. Bátyám lépett be az ajtón. Lesütöttem a szemem és reménykedtem abban, hogy nem hallotta a beszélgetést. Ránéztem Blaise-re, az arca komor volt.
- Blaise? – fordultam bátyám felé, de ő nem figyelt rám. Szúrós tekintettel nézett apámra.
- Beszélnünk kell- mondta hideg hangon.

Csodálkozva néztem szüleimre majd Blaisre. Nem értettem mi folyik közöttük. Felálltam. A tekintetem végighordoztam a jelen lévőkön. Mindenki szeméből más tükröződött. Aggodalom, Harag és…űr. Anya rettenetesen aggódott, apa még mindig dühös volt ránk, és Blaise…az ő szeme jég. Fekete pupillája űrként nyílt meg, de semmit nem tudtam belőle kiolvasni. Átrobogtam a konyhán és bevágtam az ajtót. Felrohantam a szobámba. Elővettem az orvosi ruhámat, majd egy bőröndöt is. Kivettem a legszükségesebb ruhadarabokat: pólók, nadrágok, túrabakancs. Benéztem az ágy alá és kihúztam egy cipős dobozt. Kivettem belőle a fegyvereket: puskát és késeket. Vissza akartam tolni a dobozt, de valamibe beleütközött. Odébb csúsztattam és ráakadtam egy fényképkeretre. Kihúztam, elállt a lélegzetem mikor rápillantottam a képre. „Henri.”-suttogtam. A szemem megtelt könnyel. Gondolatban visszautaztam a múltba, három évvel ezelőttig. Újra hallottam, ahogy nevet, ahogy a nevemen szólít, boldog születésnapot kívánva. Láttam magam előtt az arcát, ahogy megpróbálja anyámékat meggyőzni, hogy az orvosira menjek. „Hiszen én is oda megyek.”- mondta. Arcán elszántság tükröződött.
- Mondd haver, miért mentél el? Mit csináljunk ketten, Louis-szal? Megvárhattad volna, amíg én is a halálomon leszek-nevettem könnyes szemmel- De igen, beállok a seregbe, még ha az egész világ is haragudni fog rám- suttogtam. Megsimogattam a képet és betettem a bőröndbe.

A fegyvereket az övembe és a csizmámba csúsztattam, majd leültem, hogy írjak egy levelet a szüleimnek. Blaisenek nem szándékoztam bizonyítékot hagyni arról, hogy én valaha is az öccse voltam, tudtam, hogy ő mindig is gyűlölt engem, én pedig megvetettem őt pajzán életmódja miatt. A tollat belemártottam a tintába és a papírra helyeztem.
”Hőn szeretett szüleim!
     Minden féltésetek, haragotok ellenére én elmegyek.”
Felnéztem a papírról, az ablakon keresztül a kertre. A meleg évszak ellenére sok eső esett. Most is zuhogott. Az ablakban megpillantottam sápadt arcomat. Elmosolyodtam; az esőcseppek úgy gördültek végig az ablakon, mint megannyi könnycsepp. Hajam kócosan lógott, kék, sírástól duzzadt szemem szomorúan nézett a tükörképemre.
Visszasétáltam a székhez és újra a kezembe vettem a tolat. Nem voltam a szavak embere, sosem tudtam magam kifejezni, nem találtam a megfelelő szavakat. Ez most megmutatkozott, ugyanis azon az egy mondaton kívül semmi nem került a papírra. Inkább csak a sor aljára firkantottam a nevem és a párnámra helyeztem.
Odaléptem a bőröndhöz, összehúztam a cipzárt és a vállamra vetettem. Az ajtóból még visszafordultam és körbenéztem. A szoba olyan volt mintha laknának benne. Csak a legszükségesebb dolgokat pakoltam be. Lenyomtam a kilincset és kipillantottam. A folyosó kihalt volt. Kiléptem és behúztam magam mögött az ajtót. Csendben haladtam előre, féltem, hogy valaki szembe jön velem. Lesiettem a lépcsőn, be az istállóba, ügyelve, hogy lépteim ne csapjanak zajt. Magam nyergeltem föl barna telivéremet. Felültem és a hátsó kijárathoz ügettem.
Amint elhagytam az udvart, szabadnak éreztem magam. Pár száz méter után megálltam és visszanéztem a családi házra. Tudtam hogy a halálomba indulok, talán már ki is nyitottak nekem egy ajtót- a pokol vagy a menny hatalmas kapuját-, mondván, hogy a fiatalabb de Vaux fiú hamarosan csatlakozik hozzánk.
- Soha- sziszegtem- Előbb törlesztenem kell Henri haláláért.
Az arcom eltorzult a méregtől és a fájdalomtól. Megsarkantyúztam a lovat és elvágtattam a fehér függönnyé vált szakadó esőben.


2011. szeptember 17., szombat

Előszó

- Sosem gondolkoztam azon, mit csinálnék a helyében. Egy olyan ember helyében, aki mindent túlél, ennek ellenére védelemre szorul. Amerre jár barátság kötelek szakadnak el és ellenségek bukkannak fel. Példakép akartam lenni, olyan személy, akire felnéznek az emberek, akit istenként tisztelnek.
Ezt nem azért mondom el, hogy sajnálj, küzdeni pedig nem tudsz ellenem, nem tudsz nekem ellenállni ha egyszer meglátsz. Azt akarom, hogy érts meg engem, ahogy én is értelek téged, jobban mint hinnéd.

2011. szeptember 16., péntek

Tartalom

Miranda Reynolds Skócia szívében tengeti, nyugodt mindennapjait. Rendőri munkáját kitűnően végzi és az előléptetés is csak pár lépésnyire van tőle. Azonban a múlt sötét szellemeinek rajta akad meg a szeme. A segítség váratlanul érkezik és nem éppen olyan formában amiben várható lenne. Régi életével szakítani kell, elhagyni szeretteit és megküzdeni a felszínre hozott gonosszal. Ő azonban nem az a fajta lány aki megijed bármitől is, harcolni akar, kitartani a végsőkig és megvédeni másokat.

Edric de Vaux lassan, de biztosan kezdi érteni miért is került egy Orákulomokkal teli csarnokba, fent a mennyekben. Előző életéből egyetlen emléke sem maradt meg, de választania kell- vagy visszakapja az emlékeit, vagy megtudja mi is lenne a dolga. Hamar rájön, hogy a Paradicsom és a Purgatórium idősíkjai teljesen más ütemben haladnak. Míg Fent eltelik egy év, Lent eltelik tíz. Váratlanul kap 'társat', akit meg kell védenie, ám hozzá hasonló lánnyal még nem találkozott. Önfejű, makacs és semmibe veszi a tanácsait.

Sorsuk azonban akaratlanul is összefonódik, amikor Edric megmenti Miranda életét. Átértékelik a múltat, a jelent és a jövőt. Tudják, hogy szükségük van egymásra, ezt azonban nem vallanák be saját maguknak sem.

Vajon elboldogul-e két különböző lélek egymással? Sikerül-e minden szeretett embert megvédeniük? És a legfontosabb, sikerül-e elég gyorsan rájönniük, hogy ki és miért kezdte el üldözni Mirandát?

Első bejegyzés^^

Sziasztok!

Ez az első blogom, de remélem sikerül a legjobbat kihoznom magamból. :) Az írás már régóta foglalkoztat engem. Kisebb koromban, ugye mint minden gyerek, nem leírtam és átgondoltam egy-egy történetet, hanem eljátszottam. Ez a felsőbb évfolyamokban már nem volt helyes, így inkább csak néha elkalandozott a figyelmem és mondjuk egy könyv vagy egy film folytatásán kezdtem el gondolkozni. Majd jöttek azok az órák, amelyeken fogalmazást kellett írni. Ilyenkor csak úgy jött az ihlet, bármilyen címet adott is meg a tanárnő, én mindenre tudtam egy jó hosszú történetet írni. Aztán most, mikor legbelül még mindig gyerek vagyok, elkezdtem leírni azt amin gondolkozom. Egy-egy reggel, délután vagy este, amikor leülök és várom az ihletet, belemerülök abba a világba, amit megteremtettem magamnak, és ez olyan jó érzés, kizárva lenni a külvilágtól.