Íme, meghoztam visszatérésem első, és a történet legújabb fejezetét.
Egy ideje már nem írtam, ezért lehet lesz, aki úgy gondolja, hogy jót tett a visszatérés, de persze olyan is lehet, aki szerint elfelejtettem írni. Mindezek mellett azonban a saját és azon emberek szórakoztatása céljából írtam, akik még szívesen olvasnák ezt a kis szösszenetet.
Úgyhogy jó szórakozást mindenkinek! :)
8.fejezet –Minden kezdet nehéz
Hallottam a kiabálást.
Azonnal felismertem Miranda hangját. Még nem a lépcsőházba mentem, hanem
beléptem a közeli virágüzlet ajtaján, emberi alakban. Olyankor mindenki lát.
Míg fönt voltam, rájöttem, ahhoz, hogy együtt működjünk a makacs lánnyal, be
kell vetnem a vonzerőm. Vettem egy szál rózsát és azzal indultam fel a lépcsőn,
gyalog.
Gyorsan haladtam és közben azon
gondolkodtam, vajon elég vagyok-e ahhoz, hogy teljesítsem a küldetésem. Mivel
nem tette jó benyomást első látásra, bár abban sem voltam teljesen biztos, hogy
Miranda emlékszik arra az egy momentumra az ájulása ellőt, arra azonban
rájöttem, hogy az „első pillantásra szerelmes az angyalba” duma nála nem
működik.
Megálltam a második emeleti
lépcsőfordulóban és egy ideig csak hallgattam a veszekedést. Nem akartam
belekeveredni, ezért inkább leraktam a virágot a padlóra, átportáltam a lakásba
és csendben leültem az ágyára. Egy percig bírtam a várakozást, aztán fel-alá
sétáltam, hangtalanul és immár láthatatlanul.
Éreztem a mellkasomban Miranda haragját és
fájdalmát, de nem tettem semmit. Akartam, de hagynom kellett őt dönteni, erős
volt és nekem az a dolgom, hogy segítsem. Bár ez a fajta segítség volt a
legnehezebb számomra.
Hangos, gyors léptek zaja szakította
félbe gondolatmenetemet. Miranda kivágta az ajtót, kipirult arccal ledobta
magát az ágyra és, mint egy durcás kislány, magára húzta a takarót.
Szótlanul felemeltem a kezem
az ablak mellett állva és elfordítottam a kulcsot a zárban egyetlen
ujjmozdulattal. Halk kattanás volt, a
vörös lobonc azonban kibukkant az ágynemű halomból.
Számítanom kellett volna rá,
tényleg, de az, amivel szembetaláltam magam … Miranda haja összekócolódott,
arcán a világ minden mérge tükröződött.
- És, amikor azt hiszem, ez a nap már nem lehet rosszabb… megjelensz te…- Andie
zöld szeme egyenesen rám nézett.
- Segíthetek?
Erre valószínűleg nem számított,
mert egy egészen kicsit megbillentette a fejét és enyhén felhúzta a
szemöldökét.
- Tudom, hogy nem volt illendő a
bemutatkozásom, ezért kérlek, engedd meg, hogy most pótoljam. A nevem Edric de
Vaux. Franciaországból származom, ezer… már élek egy ideje. Őszintén, én csak
segíteni akarok neked.- olyan gyorsan eldaráltam, attól tartva, hogy közbevág,
hogy abban sem voltam biztos, megértette-e a mondandóm.
- Nincs se energiám, se kedvem ezt az egészet felfogni, de kérlek ó nagy
akármicsoda, aki csak úgy jár kel a házamban, bármilyen engedély nélkül.
Voltam elég okos ahhoz, hogy nem
szóltam bele, pedig jelenleg Cecily házát használta. Óvatosan közelebb léptem
és leültem az ágy szélére. Előre nyúltam, megfogtam a kezét és bele sugároztam
minden nyugalmam. Meleg áradt szét a tenyeremben és ujjbegyeimben, ahogy lassan
körözve simogattam a kézfejét. Úgy tűnt hatásos volt, mert lélegzete lelassult,
tekintete megnyugodott.
- Még nem tudom, miért látsz engem,
amikor nem kéne. Találtam valakit, aki segíthet, de bíznod kell bennem.
Továbbra is láthatóvá fogom magam tenni, így mindenki más, Cecily, Shopie, is
látni fog.
Csak nézett rám, mintha az, amit
mondok belefojtotta volna a szót, így hát folytattam.
- Minden forrásommal a rendelkezésedre
állok. Ezen felül pedig meg akarlak ismerni, hiszen sok időt fogunk együtt
tölteni.
- Az jó volna. – az ajkai körül játszó
apró mosoly jelentette azt az édes megnyugvást, ami abban a pillanatban
szétáradt a testemben.
Biztatóan megszorítottam a kezét,
amit még mindig fogtam, önkéntelenül is. Tudtam, hogy megtettem az
együttműködéshez szükséges első lépést és ez elégedettséggel töltött el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése