2016. november 12., szombat

9.fejezet

Sziasztok! :)
 Íme, a következő fejezet. Kellemes olvasást!

9.fejezet- Se veled, se nélküled

        

          Miután Edric elment, hogy a lány pihenni tudja végre, Miranda felpattant az ágyból, kontyba kötötte a hatját, átvette a futóruháját és megállt egy pillanatra. Az ablakra pillantott és átkozta az emeletes háztömböket. 
- Melegen ajánlom Sophia, hogy ne kerülj az utamba.- morogva kinyitotta az ajtaját és kiosont a lakásból. Kettesével szedte a lépcsőfokokat és percek alatt leért. Már besötétedett, az utca a lámpák mesterséges fényáradatában úszott, de így is tele volt a környék otthonaikba igyekvő emberekkel.
         Bedugta a fülesét, felhúzta a kapucniját és elindult a megszokott útvonalon. Elég jó kondiban volt ahhoz, hogy az a pár kilométer kocogás ne fárassza ki, pedig pont az volt a célja, úgyhogy a táv vége előtt letért a főút kivilágított járdájáról és a lakótelep melletti erdő felé vette az irányt. Az ösztönei azt súgták, hogy ez nagyon nem jó ötlet, de most semmi nem érdekelte. Pedig  hallgatott a belső hangjára, nem egyszer mentette már meg az életét, vagy segített pontot tenni egy nyomozás végére. 
           Ősz lévén a lombkoronák elég hiányosak voltak, de még a pislákoló lámpafénynél is ki lehetett venni a sárga színekben játszó leveleket. Az avar csúszós volt Miranda lába alatt, ahogy gyorsított a tempón és közben átkozta azt a percet, amikor a hosszabb útvonal mellett döntött. 
           Légzése zihálásba csapott át, ahogy átrohant a padok között, kitartóan bámulva a távoli fehér pontot, ami az erdő végét jelezte. Tejfehér köd ereszkedett alá, elhalványítva a fényeket.
- Ne ess pánikba… ez csak az ősz.- ám ezt ő maga sem hitte el.
          Még mielőtt bármit tehetett volna, lába beakadt egy kiálló gyökérbe és Miranda hangos puffanással  vágódott oldalra. Fájdalmas kiáltással a hátára fordult és magához ölelte lüktető lábát. Bokájából éles, szúró érzés sugárzott ki, ipodja kiesett a zsebéből, ő pedig mozdulni sem mert, miközben a hideg köd körülölelte. 
          Az őt körüllengő szagot már érezte, aznap a nyomozás alatt. Egy fekete ruhás alak jelent meg mellette, kinyújtotta a karját, a lány hóna alá nyúlt és felsegítette. Miranda szíve szinte kiugrott a mellkasából, a fájdalom azonban alább hagyott, csend telepedett az erdőre. Az idegen magas volt és alakját elnyelte a fehérség, a keze azonban meleg volt, hosszú, karcsú ujjai még mindig szorosan tartották. 
- Megtalállak!- ismét ez a hang, a fejében szólt, de mégis az egész erdő visszhangzott tőle.
        Miranda látása homályossá vált, a fájdalom visszatért. Érezte, ahogy az ujjak eltűnnek a felkarjáról, köddé vált, ő pedig térdre esett. Kezdte elveszíteni a tudatát, utolsó erejét összeszedve elsuttogta Edric nevét, majd oldalra dőlt és elsötétült előtte a világ.

*******
        Hallottam, éreztem és már száguldottam is felé. Kicsit sem voltam meglepve, amikor nem a szobában találtam magam, hanem az erdőben. Az azonban váratlanul ért, hogy eszméletlen fekszik a földön. Gyorsan, de a lehető leggyengédebben felnyaláboltam és elindultam vissza a lakásba. Miranda teste izzadságban fürdött, bokája hatalmasra duzzadt, így míg ő aléltan feküdt, levetkőztettem és langyos vízzel megmosdattam. Majd kezelésbe vettem a lábát. Tudtam hogy gyógyító erőm is lesz, majd… most azonban még nem voltam olyan szinten, hogy használni tudjam minden képességem, így a lehető legtöbbet próbáltam meg tenni érte. Bekötöttem és lejegeltem, láttam hogy nem tört el, ami kicsit megnyugtatott, a holnap reggelre gondolva viszont elfintorodtam, mekkora hisztit fog csapni, ha megtudja.
        Felfektettem a párnákra, betakartam és kisimítottam vörös haját az arcából. Erőtlenül felemelte a kezét, még mindig csukott szemmel és megfogta a karomat.
- Köszönöm.- nem engedett el.
        Lerúgtam a cipőm és befeküdtem mellé. Kezemmel megtámasztottam a fejem és néztem sápadt arcát, ami még így is gyönyörű volt. Mutató ujjammal finoman megcirógattam és kicsit közelebb fészkeltem magam hozzá. Teste melege ls az ajtó alatt beszűrődő lágy fény engem is elálmosított és a hajnal folyamán nekem is lecsukódott a szemem, a legvédtelenebb helyzetben hagyva így magunkat.

*******
        Miranda rég nem álmodott. Most azonban ismét az a félős kislány volt, aki 15 évvel ezelőtt. A neonlámpa fénye vakítóan erős volt, de ő csak futott. Hálóinge zavarta, ahogy egyre gyorsabban szedte a lábát, meztelen talpa alatt a jéghideg márványpadló hihetetlenül csúszott. És akkor lenézett, mint minden alkalommal, ugyanaz a látvány fogadta; a combján hatalmas vágás éktelenkedett és futás közben egyre több patakban folyt belőle a vér. Egy magas férfialak termett előtte. Lassítás nélkül csapódott neki a széles mellkasnak. Erős karok ragadták meg, ám mielőtt felnézhetett volna, mint eddig mindig, felébredt. Kapkodva szedte a levegőt, de a kéz melege az ujjaiba kulcsolva megnyugtatta. Izmai elernyedtek, Andie ismét lehunyta a szemét és mély, álomtalan sötétségbe zuhant.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése